A művészet eléggé nehezen definiálható fogalom, már ha csak belegondolunk abba, hogy miféle alkotásokat is nevezünk meg vele. A probléma ott kezdődik, amikor nem megfelelő objektumoknak tulajdonítjuk a „művészet” jelzőt. Mi a művészet? Kinek kell egyáltalán? Van valakinek rá szüksége? Maga a művészet oly megfoghatatlan, oly szubjektív, mégsem túlzás azt mondanom, hogy antropológiai vonása az embernek, hogy művészetet csináljon. Ösztönösen él bennünk az alkotásra való vágy, a művészkedni akarás. Csinálják olyanok, akik nem értenek hozzá? Persze! Hagyjuk őket érvényesülni? Sajnos.

Mit tartunk giccsnek? Az értelmező szótár alapján művészietlen, olcsó erkölcsökkel hatásvadászó alkotást. Irodalmi kontextusban lehetnek ezek szavak és kifejezések, melyek az idővel elkoptak, bár tartalmukat igyekeznének megtartani, vagy akár érzések. A témájában választott legősibb érzések is lehetnek művészi alkotások, de azokhoz újjá kell születniük, a giccs ezeket erőszakolja meg, nagyon ádáz módon.

„A túl kis szellemi táplálék csak nagyobb mennyiségben laktat” – Gergő Endre

Fontos megjegyezni, hogy a művészet igyekszik idomulni a társadalmi igényekhez. A társadalom és az alkotó kölcsönös visszahatásban van, és aki enged a tömegkultúra vonzásának, a mesterember, aki elsősorban megélhetésből csinálja a művészetet, ő a leghajlamosabb giccset alkotni. Tudja, hogy mivel lehet a legnagyobb sikereket elérni az olvasóban és ezeket az ismert motívumokat ismételgeti művein keresztül. Ekkor tehát nincs szükség a fantáziára és az eredetiségre, amely egy művészi alkotásnál alapkövetelmény. Érzelmekkel túltöltött írások, melyek többnek akarnak látszani, mint amik valójában. Legkönnyebben a romantikus leányregényeket lehet ostorozni, amikor egy olyan szent érzést mutat elénk, amit igazából nehéz elérni. A mai olvasónak nagyon nehéz szembenéznie a valósággal – eddig is nehéz lehetett, hát akkor most – és ezek a (mondjuk ki ) hazug írások egy idealisztikus világot mutatnak be nekünk, mivel a világ már érzésnélkülivé vált.

Nem kell ahhoz szakértelemmel bírnunk, hogy felismerjük, esetleg utáljuk a giccset, ámbár mégsem olyan egyértelmű mire is értjük. A ponyvaregények például nem tartoznak bele ebbe a kategóriába, mert eléggé meghatározó bennük a humorfaktor, és azt, mint valami Yo-Gi-Oh kártyát felhasználhatunk, és kiiktathatjuk a giccset. A ponyvaregény tudja a maga helyét az irodalomban, nem is akar annál több lenni.

 „Nincs rosszabb a világon annál a középszerű műnél, amely jónak akar látszani” – Joubert.

Továbbá még nagy különbség a „nagy” író és a giccs-szerző között, hogy az előbbi elvárja olvasójától, hogy felemelkedjen az ő szintjére, míg az utóbbi inkább leszáll hozzá, és ez adja a könnyű „báját”, olvashatóságát, és olyan megnyerő képet, amit szívesen látnánk a valóságban is.

Továbbá a mű hajlamos arra, hogy kihagyja a sztorit, az olvasónak pedig sztori kell. Gyakran hiányoljuk a cselekményt a művekből, pedig „nem a szereplők a fontosak, hanem a köztük lévő viszonyrendszer” (Wim Wenders: A dolgok állása c. filmből). A valóságra ma már senki sem kíváncsi, hanem az álmokra, és a mainstream regények/filmek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy ébren is csak álmodjunk.

Bianuska